Az első szülésem után nem éreztem úgy, hogy az traumatikus élmény lett volna, most visszagondolva, pedig nagyon is lehetett volna az… De, utólag azt gondolom, hogy mindennek úgy kellett történnie ahogy, így a második szülésemhez kiváló táptalaj volt, hogy mit nem szeretnék, vagy mit szeretnék másképp csinálni.
A fiam születésénél elfolyt a magzatvíz és viszonylag gyorsan bekötötték az oxitocint, mert bár voltak összehúzódásaim, de nagyon lassan tágultam vagy inkább sehogy… Ezek a fájások egyébként viszonylag könnyűek voltak, egészen elviselhetőek, viszont az oxi után nagyon hamar felerősödtek és szünet nélkül, szinte állandóak lettek, emiatt gondolkodás nélkül elfogadtam, amikor felajánlották az epidurális érzéstelenítőt.
Miután az első szülésemet feldolgoztam és fejben többször is újraéltem jutottam arra, hogy valószínűleg amiatt éreztem elviselhetetlennek ezeket a fájásokat akkor, mert a fájdalom 1-ről hirtelen 100-ra váltott az oxi hatására és az volt az elképzelésem, hogy ha fokozatosan érjük el a 100-at, - a születés rendje és módja szerint - akkor a testemnek van lehetősége elfogadni és hozzászokni a fájdalomhoz. Ezért, előre lefektettem a második várandósságom során, hogy most nem szeretnék sem oxitocint, sem pedig érzéstelenítőt. Szerettem volna egy háborítatlan szülésélményt, ahol a testem teszi a dolgát és a kislányom is a maga tempójában tud a világra jönni. Őszintén hittem benne, hogy ez lehetséges, erre képes vagyok és, hogy ez a legjobb számomra és a babám számára is.
15-én hajnali fél5-kor egy fájásra ébredtem. Mivel a napokban már többször volt ilyen, nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de hamar követte még egy, még egy és még egy. Így már tudtam, hogy be indult a buli és a kislányom úgy döntött, ő bizony ma elindul a nagyvilág felé. A rendszertelen fájások között vissza-vissza aludtam, majd felkeltem lefürödtem, összekészültem, és vártam, hogy a nagy fiam is felébredjen, és elinduljon a bölcsibe, mert éreztem, hogy most magamra kell figyeljek. Miután egyedül maradtam, zenét hallgattam, @tina.moderngoddess kártyáit lapozgattam és olvastam fel magamnak hangosan, így igyekeztem ellazulni és teret adni, jelezvén a lányomnak, hogy készen állok, jöhet. A délelőtt így telt, hol 10, hol 5 perces fájásokkal, így elsétáltam még ebédért (a lakástól kb. 100 méter), nyugodtan megebédeltem, sőt aludni is visszafeküdtem. Már egy jóval erősebb fájásra ébredtem, amik rendszerbe rendeződve érkeztek újra és újra, és mikor érzékeltem, hogy most már nem nagyon tudok beszélni egy fájás alatt, egyeztettem a szülésznőmmel, és elérkezettnek láttuk az időt, hogy bemenjünk a kórházba.
Délután fél3 körül érkeztünk meg a kórházba, ekkor már 8-9 órája vajúdtam. Ctg-re kötöttek, baba rendben. Majd engem is megvizsgáltak, 2 ujjnyi-ra voltam kitágulva. Ez egyébként egy kicsit megijesztett, mert azt hittem a délelőtt miatt, hogy már egy kicsivel előrébb járunk, de csak amiatt, izgultam, nehogy megint oxitocint kapjak. Egyeztettünk az orvosommal és a szülésznőmmel, aki burokrepesztést javasolt, mert majd az begyorsítja a folyamatot. Pont ez az, amit szerettem volna elkerülni, mert miért kéne meggyorsítani a folyamatot? Jól vagyok, jól vagyunk, jól bírom, és éreztem, hogy bírom még. Ezen a ponton, felmerült az epidurális érzéstelenítő kérdése is, hogy biztos vagyok-e benne, hogy elutasítom, én pedig nagyon biztos voltam benne. Leonnál nem éreztem toló fájásokat, sőt a lábamat sem.
Hogyan lehetne úgy szülni, hogy közben nem érzed a tested?
Szóval, kiálltam magamért, és abban maradtunk, hogy adjanak egy órát, és nézzük meg mi történik ez alatt és majd akkor újratárgyaljuk a burokrepesztést. Egyetlen kérésem volt csak, ne “kössenek” az ágyhoz, hanem "hagyjanak szabadon mozogni" és ők hagytak.
A fájások erősödtek, már valódi, de közel sem kibírhatatlan erővel törtek fel belőlem, én pedig hagytam, hogy a testem tegye a dolgát és “csak” lélegeztem. Közben sétáltam, ringatóztam, a férjem szerint szinte táncoltam a fájások alatt, hogy enyhítsem azokat. Volt, hogy a törölköző szárítóba kapaszkodva guggoltam bele egy-egy fájásba, ami bármilyen furcsán is hangzik, de nagyon is segített. Nem tudom mennyi idő telhetett el így, de érzékeltem, hogy kezdem elveszíteni a fájások alatt a kapcsolatot a külvilággal, és mintha kiszakadva a valóságból, egy másik térben lebegnék. Ezen a ponton, már tényleg fájt. A szülésznőm javaslatára, labdára ültünk a zuhany alá. A labdán ülve ringatóztam jobbra-balra és körbe, közben engedtem a vizet a hasamra és a derekamra, és csak tovább lélegeztem. Majd egyszer csak azt vettem észre, hogy a fájdalom eltűnt, sőt szinte teljesen megszűnt. Emlékszem, mondtam is a szülésznőmnek, hogy inkább nézzük meg, hogy mi a helyzet, mert mintha leálltak volna a fájások. Nos, ez amiatt volt, mert teljesen kitágultam, alig egy óra alatt. (ezúton is köszönöm @joganyucik, mert biztos vagyok benne, hogy a vajúdás alatt az ő gyakorlatai vezettek el idáig)
A testem végezte a dolgát, mert hagyták. Mert hagytam, mert engedtem.
A következő pillanatban megrepedt a burok és megérkeztek a “várva várt” toló fájások is, ami egészen új élmény volt, hiszen az első szülésemnél az epidurál miatt, teljesen blokkolva volt a testem. Alig hittem el, hogy már itt tartunk, és egy kisebb pánik is eluralkodott rajtam, mert ez a feszítő érzés ismeretlen volt számomra, de a szülésznőm azonnal megnyugtatott és segített visszazökkennem a szavaival: “hallgass az ösztöneidre, figyelj a testedre, akkor nyomj, ha úgy érzed, hogy nyomnod kell.”
És én nagyon is éreztem, mindent. Olyan elemi erőt, olyan mélyről jövő ösztönt és olyan természetességet, ami egyáltalán nem volt fájdalmas, sőt… inkább elképesztő!
Ezúttal, senki nem könyökölt a hasamba, senki nem szorította a lábam, senki nem vizsgált fájások alatt, senki nem diktálta a tempót, csak én és a kisbabám. Ezúttal, nem volt szükség vákuumra, mert most éreztem. Éreztem, ahogy a babám egyre közelebb és közelebb van. Éreztem, ahogy a feje becsúszik a nagyvilágra vezető útra, majd a következő lélegzetvétellel a teste is követi és 17:19-kor megérkezett közénk az én második csodám, háborítatlanul, úgy ahogy a természet megírta…
